Kép: Čepec Laci Photography

Kezdő szülőként minden tanács jól jön. De csak a tanács, a tanulság. Nem a jóindulatnak álcázott kioktatás, az álruhába bújtatott sértegetés vagy a nekem minden jobban megy és ezt az egész világnak tudnia kell című kis előadás. Éppen ezért megosztom Veletek, hogy mit tanultam anyaként az ovikezdésről. Hátha segít jobban átvészelni ezt az időszakot, akár csak azzal, hogy olykor-olykor magatokra ismertek a sorok között. 

1. Mikor azt hiszed, hogy már sínen vagytok, akkor fog minden összeomlani.

Mikor augusztus derekán büszkén ránézel a csemetédre, hogy már milyen ügyes (hisz egyedül eszik, gond nélkül iszik a pohárból stb.), akkor azt hiszed, hogy nyert ügyed van. Jöhet az ovi. Már a tenyeredet dörzsölve várod, hogy a csöppséget elvidd első nap.  Vagy épp ellenkezőleg, könnybe lábadt szemmel gondolsz az elválásra. Na, pontosan akkor fog a gyerek rohamosan visszafejlődni.

Úgy bizony: anya tervez, gyerek végez. Mintha csak érezné, hogy változás jön. Semmi pénzért rá nem ülne a bilire, csak nyári ruhát hajlandó felvenni a hűvös reggeleken is és szüntelen tápszert enne, holott ezeket a stádiumokat már rég meghaladtuk. Legalábbis nálunk ez volt.

Már lemondtam arról, hogy Lora babát oviba adjam szeptemberben. Aztán valami csoda folytán valahogy mégis összejött. Jófejek voltak az óvó nénik és bevették pelusostól, pokrócostul meg dudistul. Kezdem elhinni, hogy a hajnal előtt a legnagyobb a sötétség.

 2. Olvasgathatsz róla, de nem lehet rá tökéletesen felkészülni.

Lelkiismeretes szülőként bújod az ovikezdésről szóló cikkeket és bevált tippeket, ezt szajkózod már a pöttömnek is. Lépten-nyomon az ovi mellett sétálgattok, mesélsz neki róla, hogy majd mi lesz ott és hogy ott már nincs pelusuk a babáknak, nem hurcolásszák és szagolgatják a pokrócukat és végképp nem cumiznak.

Az ovi miatt szoktuk tőle kérdezgetni, hogy „Mi a neved?“. Mindig rávágta, hogy „Kakas!“ A „Hány éves vagy?“ –ra egy laza „Kettő-négy-öt-hat“- tal szokott felelni. De legalább az utcát megmondta rendesen, ahol lakik. Igaz, a kezdő R betűből J lett. De már legalább haza tudják hozni, ha elveszne.

A végére már Laura is kívülről fújta az összes ovival kapcsolatos infót, ha meglátta az épületet. A válaszok is jól mentek már, mégha igazságtartalmuk nem is nagyon volt. A gyereket készítgetjük, csak magunkról feledkezünk kicsit el. Három évnyi otthonlét után bizony nehéz elszakadni a gyerkőctől. Még akkor is, ha egyébként már alig várod, hogy munkába állj.

Mikor ott állsz az ajtóban és a gyereket kb. kitépik a karjaid közül és beviszik a többi ordító csöppség közé, na, az nem épp a legjobb érzés. Az nagyon nem mindegy. Persze lehet sportosan venni és mosolyogva távozni, nekem egész jól ment. De azért volt lelkiismeret-furdalásom, pláne hogy első nap a dudija a szekrényben maradt és meg sem merte mondani, hogy kellene neki.

3. Az ébredés utáni „Én nem megyek ovikába“ mondatból nagyon gyorsan „Én megyek ovikába“ lesz.

A reggel általában úgy szokott indulni, hogy Laurának kipattannak a szemei és első dolga az, hogy közölje, ő bizony nem megy ovikába. Inkább a baba-mama klubbot választotta, mert ugye ott ott szoktam lenni én is vele. Valahogy azért sikerült felöltöztetnem és elvinnem újra az oviba.

A második és harmadik reggel egyforma volt. Ajtót kinyit, gyerek a karon. Az óvó néni látván, hogy máshogy nem fog menni, jön és kiveszi a kezemből. Üvöltés. Távozás.

Délután persze az a gyerek első mondata, hogy „Anya, sírtam, kerestelek.“ De második és harmadik nap már legalább evett és aludt valamit. Persze ahányszor megkérdeztem tőle, mikor érte mentem, hogy „Jössz holnap is oviba?“, akkor mindig rávágta, hogy „Igen!“. Szóval tudtam, hogy jó ott neki, csak meg kell szoknia. Majd három napnyi ovi után jött két apás nap és a hétvége, vagyis négy napig nem ment.

Eljött a hétfő. Ismétlődött a szokásos forgatókönyv. „Én nem megyek oviba.“ – mondta. Aztán eljutottunk az oviig valahogy, nyitom az ajtót és engedi, hogy letegyem őt. Áll pár másodpercig dermedten, majd önszántából bemegy a többiek közé. Alig akartam hinni a szememnek.

 Rettentően büszke voltam rá és nagyon örültem neki. Másnap már azzal ébredt, hogy ő megy oviba. Sőt, lassúnak találta a reggelizésemet és közölte, hogy „Én most megyek ovikába.“ Vagyis induljunk azonnal.

Hát így. Egy 2,5-3 évesnél gyorsan változnak a dolgok. Szóval nem kell megijedni a sok tiltakozástól és ordító kisgyerektől. Megszokják. Ki gyorsabban, ki lassabban. Valószínűleg sokkal hamarabb, mint ahogy mi, szülők gondolnánk.

 4. A gyerek szélsebesen önállóságot tanul.

Az oviban minden csöppség igyekszik a legjobb formáját hozni. Előkerülnek a különféle szuperképességek. Ilyen például a felveszem magam a cipőm mutatvány, amit otthon még soha az életben nem láttunk tőle, vagy a magam eszek című fejezet, ami szintén ritkaságszámba megy odahaza.

Mert ugye melyik pöttöm akar leégni a többiek előtt. Már ekkor bennük van a csakis a legjobbat mutatom magamból elnevezésű színjáték, amit mi felnőttek leggyakrabban a Facebookon meg Instán játszunk el. Na, ők is ugyanezt csinálják, csak épp nem a virtuális térben, hanem egymás meg az óvó nénik előtt. 

5. Felértékelődik az együtt töltött idő.

Ilyenkor döbbensz rá, hogy milyen kevés időt tölthetsz ezentúl a gyerkőccel. Logikus következtetés, mégis meglepetésként hat. A napi 24 órányi együttlét hirtelen 16 órára csökken, amiből jó esetben 8-at átalszotok. Vagyis marad 8 óra, egyharmad nap.

Van, akinek ez rettentő kevés, másnak még ez is sok. Én valahol a kettő közt mozgok. Így valahogy jobban ki tudom élvezni a Laurával töltött időt, jobban jelen tudok lenni, ha együtt vagyunk.

Jobban becsülöm a közös perceket, az okos mondatokat és a sanda pillantásokat. Amikor tudom, hogy rosszban sántikál és már a szeme sem áll jól. De már ez sem dühít. Inkább hagyom, hogy megtörténjen a huncutság. Hogy aztán együtt nevethessünk, olykor sírjunk és továbbmenjünk.