Zuber Szilvia vagyok, főállású anyuka, részmunkaidős jogász és reménybeli fordító. Érdekel a politika, bolondulok a színházért és ki nem állhatom az egyhangúságot.

Szeretek belefeledkezni az írásba, a jó könyvekbe, az utazás eufóriájába vagy éppen a célbaérés örömébe (főleg futásnál). Emellett imádom az állatokat, a palacsintát, az elegáns ruhákat és az őszinte barátokat.

2015 áprilisában nagyot fordult velem a világ. Anya lettem. Megszületett a kislányom, Laura. Az első sokk után rájöttem, hogy ez az életfeladat nem éppen habos torta. Nem tudtam, mi vár rám. Kerestem a fogódzókat, az őszinte anyablogokat. De többnyire csak csöpögős, „imádomagyerekemésazanyaságot“ típusú írásokat találtam.

Néha már azon agyaltam, hogy normális vagyok-e, ha nem tudok felhőtlenül örülni az új szerepemnek. Mert azért valljuk be, eléggé embert próbáló feladat éjjelente ötször-hatszor kelni és hónapokig az etetés-büfiztetés-pelenkázás mesterhármasában sikerélményekre vadászni.

Laurát nem nagyon hatja meg a diplomám, az ambícióim vagy a terveim. Nála csak a teli has, az állandó jelenlétem (lehetőleg húsz centiméteren belül) és gondoskodásom számít. Na meg hogy az legyen, amit ő akar. Született felsővezető. 

Nos, igen, kissé provokatívra sikeredett a címválasztás. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor időről időre előjön ez a „ments ki innen“ életérzés nálam. Pláne ha éppen anyás időszaka van a Mókuskának, és egy diktátort megszégyenítő hatékonysággal sanyargat. Ilyenkor napi százszor hallom, hogy „aja“ (anya )- többnyire velőt rázó ordítás kíséretében. Néha annyi is elég neki, hogy arrébb megyek pár centivel.

Megint máskor majd elolvadok örömömben, ha kimond egy új szót vagy véletlenül szót fogad. Nincs annál felemelőbb érzés, mikor hazaérkezvén már messziről azt kiabálja, hogy „aja“, odarohan és megölel. Talán csak az, amikor éjjel kiabálja ugyanezt az ágyból, de végül visszafekszik és aludhatok tovább. 

Azért írok babablogot, mert feltölt és szórakoztat.  Laura elevensége bőven szolgáltat mesélni- vagy éppen panaszkodni-valót. De mentségemre legyen mondva, hogy az utóbbiból is mosollyal az arcomon próbálok kijönni. Ha mást nem, hát a saját reakciómon és ballépéseimen nevetek és ironizálok.

Azon vagyok, hogy megéljem és meglássam a szép pillanatokat. Hol sikerül, hol nem. De hát pont emiatt van miről írnom. 

Fogadjátok sok szeretettel a bejegyzéseimet. Nevessetek sokat és élvezzétek az életet! Remélem, hogy ehhez egy kicsit én is hozzá tudok járulni!

Szilvi

A fotóért köszönet Čepec Lacinak!